Lee 39 éves és a dél-koreai mezőgazdasági és halászati minisztériumban dolgozik. Minden nap 5.30-kor kel, és a reggeli teendők után két órát utazik azért, hogy beérjen a munkahelyére 8.30-ra. Általában este 9-kor áll fel számítógépe mellől, majd hazautazik, bedől az ágyba, hogy néhány óra múlva elkezdje következő ugyanilyen napját. Hatszor egy héten, miközben évente három szabadnapot kap. Igen, hármat. A gyerekei és a felesége 10-15 percet találkoznak vele hét közben, hétvégén valamivel többet, bár sokszor az sem jön össze, mert gyakran előfordul, hogy be kell ugrania az irodába. Lee – aki néha íróasztalán alszik - nem érzi magát „munkaalkoholistának”, mivel ez a megfeszített tempó teljesen normálisnak tekinthető Dél-Koreában, ahol egy átlagos munkavállaló 2357 órát dolgozik évente – ami hat és fél órát jelent élete minden egyes napján. Az OECD 2008-as rangsorának élén a dél-koreai munkavállalók állnak, már ami ledolgozott munkaórákat jelenti.

Lee szerint a koreai egy ilyen társadalom, nehéz a munkaidő végén valóban elszabadulni. Vagy az azt jelenti, hogy nincs előléptetés és fizetésemelés. Hogy mi történne, ha Lee ki szeretne venni egy hónap szabadságot? Nos, Lee szerint visszatérésekor már valami más ülne az asztala mögött.

A dél-koreai munkavállalók azonban nincsenek egyedül. Az OECD listáján a görögök állnak a második helyen, 2052 éves munkaóra-átlaggal, és mögötte áll a kelet-európai trió: Csehország, Magyarország és Lengyelország. Az USA szintén az OECD átlag fölött van: a lista kilencedik helyezettje a maga 1797 órájával. Egyetlen ország híres rövid munkahetével: Franciaországban 35 órát dolgoznak hetente. Ezzel mégsem a franciák a legkényelmesebbek: mögöttük végezetek a listán a hollandok (1391 éves munkaórával), megelőzve a norvégokat és a németeket.

Miért a különbség?

Lee szerint az adott ország kultúrája jelentősen magyarázza az eltéréseket, de a foglalkoztatási formák és a jogilag garantált szabadság is jelentős alakítója az adatoknak. Számos országban, például az Egyesült Királyságban (a lista 20. helyén áll), a munkahét viszonylag hosszú, ugyanakkor átlagosan 20 nap szabadság jár mindenkinek. Az USA- ban ez csak tíz nap, míg ismét a franciák járnak jól a maguk évi öthetes szabadságával.

Görögország és Olaszország például azért áll olyan előkelő helyen a listán, mert nagy arányú a vállalkozók és be nem jelentettek aránya. Mexikó is azért található a hetedik helyen, mert sok a nem hivatalos munkavállaló. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet adatai szerint is, csak kevesebb, mint a világ dolgozóinak fele élvezheti a rendszeres fizetés előnyeit.

További ok lehet még az egyes országok eltérő kormányzati politikája, például az adózásban. Az OECD megállapította, hogy a keresetet terhelő adók emelése negatívan befolyásolják a ledolgozott munkaórák számát. Ez főként a nőknél jellemző, akik gyakran a háztartások második számú keresői.

A 70-es években az európaiak többet dolgoztak, mint amerikai kollegáik, és csak a 80-as évek közepén kezdte az USA túlszárnyalni ezen a téren kontinensünket. Noha a ledolgozandó órák száma a 60-as évektől kezdve mindkét helyen csökkent, ez sokkal jelentősebb volt Európában: ahol 23 százalékkal átlagosan évi 1625 órára mérséklődött, szemben az amerikai 3 százalékkal. A leginkább ellustuló országok az OECD adatai szerint: Írország, Portugália, Luxemburg és Franciaország.

Dél-Korea is elmozdulni látszik azért az OECD normák felé, miután a kormány 2004-ben bevezette az öt napos munkahetet az iskolákban és az 1000 főnél több munkavállalót foglalkoztató cégeknél. Azonban a korábbi beidegződések még annyira élnek, hogy a változás csak lassan megy végbe. Az ázsiai országban meglehetősen tekintélyelvű a vállalati kultúra: az emberek addig nem mennek haza, amíg a főnök is bent van, inkább az irodában lézengenek. Csak a főnök távozása után érzik, hogy indulhatnak.